INTERFERENCIÁK
Képzőművészeti animáció
Festészeti munkám során rétegek egymásra hatásával foglalkoztam. Diplomamunkám címe is erre utal: Interferencia, ami kölcsönös hatást jelent.
Az interferenciák c. mozgókép jeleneteinek szerkezetét tekintve egy ablakrendszert használ. Ez a szerkezet, illetve, hogy ablakrendszerről van szó, azonban amennyire csak lehet rejtve marad a néző számára. A képernyőt, illetve a vászon síkját ablakként kezeli, ami párhuzamos, áttört síkokból álló ablak-struktúrára nyílik. A síkok mozgásának eredményeképpen minden pillanatban más-más takarási viszonyok jönnek létre. Egy térrendszer által teremtődik egy absztrakt, sík felület. A látvány téri viszonylatait jelző takarást használ fel, egy egészen új valóság megteremtéséhez.
Kiindulópontja két elvileg végtelen „lyukas” sík, melyeknek a monitor, vagy a vászon ablakán keresztül arra a részére tekintünk, amelyen az áttörés vagy „lyuk „található. Hogy „lyukas”, eleve feltételezi, hogy az ablak nyílik valamire, tehát ha figurának tekintjük a síkot, akkor mögötte háttér van, ami esetünkben- a film kezdetén- egy fehér végtelen sík. Tehát a rétegek tőlünk távolodva a követező:
(0. a monitor vagy a képernyő kerete, vagy a vetítővászon falsíkja)
- Végtelen, fekete, áttört sík, tulajdonképpen egy végtelen kiterjedésű konkáv alakzat. Ennek a végtelen síknak a képernyő ablakába eső részét mutatja az 1. ábra.
- az elsővel megegyező sík (2. ábra)
- fehér áttöretlen végtelen sík. (3. ábra)
A három síkot együtt alább láthatjuk, így jött létre a film egy kockája.(4. ábra)
1.ábra 2.ábra 3.ábra
- ábra
Két sík között a takarás csak abban az esetben értelmezi az egymáshoz való téri viszonyukat, ha a két sík között tónus, textúra vagy színkülönbség van. Ellenkező esetben vagy eldönthetetlen az előtt-mögöttiség, vagy észre sem vesszük, hogy két sík van jelen. Ezt használom ki a két egyforma sík esetében. A rétegek konkáv széleinek (lyukaknak) mentén a mozgatás során létrejövő forma találkozások sem engednek több síkra következtetni. A nézőben nem tudatosul, hogy több síkot lát. A rétegeket, mint hátteret fogja fel, a szabadon maradó fehér részt, ami valójában háttér, vagyis az ablaknyílás, pedig figuraként. A fentiekben leírt látáspszichológiai szabályok is erre késztetik. A konkáv alakzat inkább háttérnek hat, míg a konvex inkább figurának. A körülvett felület inkább figurának látszik, a körülötte lévő körül nem határolt pedig háttérnek. Ebből következik, hogy a viszonylag kisebb területet látjuk figurának. (Arnheim)
A szabadon maradt, éppen takarásban nem lévő fehér terület változik, nő, csökken, eltűnik mikor a felette levő réteg áttöréseit elfedi az afölötti réteg, és maximális nagyságúra hízik, mikor az áttörések fedik egymást, mintegy felfedve egymás formáját (amennyiben egyforma alakúak). A nézőt lefoglaló mozgásnak látszólag semmi köze a rétegekhez, az azok közti takaráshoz és mozgatásukhoz. A film során végig az üres részt, a „lyukat” nézi figurának. Így áttételesen egy egészen más minőségű mozgás keletkezik. A képernyőn létrejövő alakzatok, a néző számára valamilyen rejtett logika szerint mozognak. Életre kelnek, formálódnak, egyszerre nő és csökken a kiterjedésük, eltűnnek és előbukkannak, különválnak, egymásba olvadnak. Mozgásuk állandó formálódással kapcsolódik egybe, attól elválaszthatatlan.
