SPIRÁLOS
Vonatutazás alkalmával mindenki átéli azt az élményt, amikor az ablakból kifelé bámulva valami sorokba rendezett ültetvény suhan el előtte, és mindig csak az aktuális, éppen előttünk levő egy-két sor közé látunk messze el, a többi egymásra fed, vagy ki ne nézett volna keresztül egy összecsavart újságon, aminek a lapjai kicsit szétcsúsztak sok egyre kisebb átmérőjű hengereket alkotva. Tulajdonképpen ezekben az esetben is, mint ahogy a korábbi mozgóképes munkáimnál is rétegek egymásra fedéséről van szó, csak ebben az esetben a rétegek nem a homloksíkunkkal párhuzamosak, hanem merőlegesek. Ezekre a tapasztalatokra építve született meg az első elem, a papírsávból hajtogatott spirál.
A kicsiny lamellák fénycsapdaként működnek. Már egyetlen ilyen spirált mozgatva, vagy mozogva előtte, interferencia-jelenséget figyelhetünk meg, „elkezd forogni a spirál”. Sok ilyen fénycsapdát egymás mellé rendezve pedig egy különleges vibráló hatást érünk el. A fénycsapdák úgy kerültek egymás mellé, ahogyan a legkisebb helyen optimálisan méhkas-szerű rendszerben elférnek, maguknak alakították ki a helyet. Mivel minden egyes spirál kézzel készült (kb. 10 000 db), nem teljesen egyformák, egyik tágabb, másik szűkebb, van egyfajta természetes játéka a felületnek. A munka tulajdonképp megintcsak interaktív. Igaz a kép áll, de a néző mozog – viszonylataiban ugyanúgy mozgás jön létre. Ebben az értelemben interaktív munka, csak egy kicsit hagyományosabb a vezérlőrendszer, mint a számítógép egere. A kép fekvő formátuma (160 X 100 cm) a nézőnek a galériákban szokásos mozgásához igazodik, ahogyan elhalad egy kép előtt. Ahogy a szemlélő helyzete változik mindig más, és más szögből lát rá a képre. Ahol a látószög merőleges a képsíkra ott a lamellák teljesen élükkel látszanak, és a látósugár minél kisebb szögben éri el a képsíkot annál többet látunk a lamellák oldalaiból, és annál kevésbé engedik láttatni a fekete karton alapot. Ahogy szemben állva egyre távolabb megyünk a képtől, a látómezőnk gömbfelülete annál nagyobb kört metsz ki a képsíkból, és így egyre nagyobb sötét foltot látunk. A lamellák magassága is befolyásolja, hogy mekkora lesz annak a körnek a sugara, amelyben a fekete kartonalapot láttatni engedő spirálok helyezkednek el. A matematika nyelvére lefordítva a következő összefüggést kapjuk a nező-képsík közti távolság és a „fekete folt” nagyságára vonatkozóan. L (a szem és a képsík közti távolság) függvényében keressük a D-t ( a „fekete folt” átmérője). A helyzet modellezésére az egyszerűség kedvéért egy-szemes látást és hengereket vettem alapul. Szemünk egy a félnyílású kúpot fog be, e kúpnak bármely szimmetriasíkjával metszük a kép síkját, a következő ábrát kapjuk: Ahol a annak a kúpnak a félnyílásszöge, amelynél még éppen nem látunk be a henger aljára. L a szemnek a képsíktól való távolsága. D annak az L távolsághoz tartozó körnek az átmérője, mely olyan hengereket tartalmaz, melyeknek aljára éppen nem látunk be. A „fekete folt” határvonala. d a hengerek átmérője. h a hengerek magassága. Ahogy az ábrából kitűnik az ABC derékszögű háromszög hasonló a CEF háromszöghöz. A megfelelő oldalak arányát véve a következő aránypárt kapjuk: Ebből a D-t kifejezve: A képen konkrétan fennálló esetben a hengerek magassága körülbelül háromszorosa az átmérőnek. Tehát, h = 3d . Így alakul a képlet: 2d D mint L függvénye egy m = meredekségű egyenes. Ábrázolva: h A fentiekből is kiderül, hogy fontos tényező a hengerek, vagy spirálok átmérője, és magassága. A munkán minden spirál egyforma magasságú papírcsíkból készült. Ezzel a legegyszerűbb alapesettel kezdtem, de tervezek további variációkat is. Sajnos elég időigényes vállalkozás egy ekkora kép elkészítése (kb. 10 000 kézzel hajtogatott spirál), pedig ez a méret minimálisan szükséges, ahhoz hogy élvezhető legyen a kép. A későbbiekben szeretnék színekkel, és nem csak sík, hanem különböző hajlított felületekkel is dolgozni. Olyan tereket építeni a lamellákból, melyekből belülről kilátni.
